- Ó anyám! - sikít fel HaEun, megszegve ismét az első számú szabályt - Mi a fene ez? - jajveszékel, miközben felém iramodik - Fuss, fuss, fuss! - taszít párat rajtam, de abban a pillanatban, mikor a fiú szemeibe néztem, mintha odafagytak volna a lábaim a talajhoz, így jelenleg megmozdulni sem bírok, nemhogy futni, pedig nagyon is szeretnék szaladni, el innen jó messzire úgy, hogy vissza sem nézek. Szívem a torkomba ugrik és ott dobol tovább, fülemben pedig pulzál a vér, így mindent tompán hallok - Fuss már az Isten szerelmére! - rángatja a kezemet, mint egy idegbeteg, ezért lassan rá pillantok, megszakítva a kontaktust a férfi tekintetével, és egy nagyobbat nyelve, megemelem lebénult jobb lábam, így ráébresztve magam, hogy tudok mozogni csak akarnom kell.

 Cselekedetemre HaEun úgy gondolja már biztosan tudok jönni, így sprintelni kezd le az egyik utcán, így a kutya körmei mellett az ő lépései törik meg az éjjeli csendet. Még utoljára magamnak ellentmondva hátrapillantok, ezáltal megtudom, hogy a fiú továbbra is engem figyel, viszont már sokkal közelebbről. Kezét kihúzva a zsebéből, lassan felém nyújtja, amit tágra nyílt szemekkel figyelek. Teljesen lesokkolva nézem őt, aki furcsamód meg akar érinteni, és remegő végtagom megmozdítva viszonoznám a gesztust, ha a kutya nem próbálna meg rám ugrani, ami annyira megrémiszt hirtelen, hogy aprót sikkantva, akár egy rémült nyuszi, rohanni kezdek barátnőm után, aki már árkon bokron túl lehet ennyi idő alatt. Soha nem éreztem ilyen szorítást a mellkasomban és a torkomban, eddig a napig. Mintha ezer kicsi tű böködné a tüdőmet, a szívemet és a gyomromat egyszerre. Csak futok és futok, céltalanul előre. Lépéseim csattogásai felverik a port és visszhangzanak a rémisztő csendben. Lihegve pillantok oldalra, majd a másik elágazó irányába, ami közben egy pillanatra sem állok meg. Egészen addig rohanok, amíg meg nem látom a szőke hajkupacot és a hozzátartozó térdeire támaszkodó lihegő lányt. Az izmaim már zsibbadnak, mikor pár utcányi menekülés után végre hátrapillantok, majd lassítok, és végül megállok. A lányhoz vonszolva magam esek térdeimre, mivel remegő lábaim megadták a szolgálatot. Légzésünk egyenetlen és szapora. Minden tüdőmbe szívott légtömeg égeti a torkom és a mellkasom, az oldalamba szúró fájdalom pedig elviselhetetlen. 

- Mi volt ez? - lihegek rémülten pillogva a lány irányába, minden egyes szó között egy kis szünetet tartva, mert továbbra sem kellemes a torkomon átsuhanó levegő. A hangom pedig éppúgy remeg, mint a végtagjaim. HaEun csak a fejét rázza, ezzel jelezve tudatlanságát a két lábán rohanó lényt illetően.

- Menjünk vissza a többiekhez - néz a szemeimbe könnyei fátyolán át. Ajkai, mint egész teste vibrálnak és idegességében véresre rágta őket. Bár tudom sokkal megnyugtatóbb lenne, ha a csapatunk teljesen egyben lenne, mégis ott van bennem a sok aggály. Mi van akkor, ha oda is követ minket? Mi van akkor, ha mindannyiunkkal végezne? Ennek ellenére csak egy kérdést tudok kinyögni, minden további kételyem lenyelve.

- Merre van a pajta?

Amint e szavak elhagyják a számat, a csendben meghallom azt a bizonyos tompa dobolást, ami a fiú közeledését jelenti, viszont pár másodperc múlva mindent elnyom a kutyaszerű szörnyeteg lihegése, körmeinek csattogása. A félelemtől kicsordult könnyek iszonyatos gyorsasággal folynak végig az arcomon, miközben összeszorítom az ajkaimat és a szemeimet, hogy némán sírjak, nehogy észrevegyenek. De tudom, minden próbálkozás felesleges, mert tudják hol vagyunk. Biztosan tudják.

- Bújjunk el! - ragadja meg HaEun kezemet, majd egy házba húzna magával, ha nem térdepelnék a poros földön. - Gyere már MinGi, kérlek! - nyüszít halkan, a könnyeivel küzdve karomat hevesen rángatva, amitől bár túl sok erőt nem kapok, azért fel tudom nyomni magam. A romos  téglaház felé osonunk, majd be is térünk. A rozoga faajtót gondosan becsukva magunk után az előszobába futva letelepszünk egy nagyobb kartondoboz mögé, és onnan várjuk a szörnyűséges fejleményeket. 

A házban terjengő dögszagot elnyomja az évek óta növekedő penész dohos aromája, ezek pedig együttesen olyan kombinációt alkotnak, amitől az orrom befogva akaratlanul öklendeznem kell, és sajnos ki kell jelentenem, hogy ehhez képest a citromos esszenciájú izzadtságszag orgonabokornak számít. Ah, bárcsak azt érezném egy nyugodt buszon ülve ehelyett. A falakon a vakolat lepattogott a hosszú elhanyagoltság miatt, a bútorok pedig fehér lepedővel leterített régi értékek. A padlón fél kezemmel támaszkodva pedig érzem az évek során lerakodott por mennyiségét, mintha csak homokban tenyerelnék. A szemeimet lehunyva próbálom kizárni az épület borzasztó kinézetét és szagát, több kevesebb sikerrel.

 A bejárati ajtó percek múlva nyikorogva kitárul, így szemeim is kipattannak a férfit jelző hang pedig erősödik, amihez a kutya lihegése is társul. Pedig már azt hittem feladták, hogy elmentek és békén hagynak minket, de tévedtem. Ez még csak a kezdet. Ez még csak a játékuk kibaszott kezdete. - Most mi legyen? - tátog a mellettem ülő lány megsemmisülten. Szemeiben csillognak a rémület könnyei, homlokán pedig gyöngyözik az izzadtság. Aprót sóhajtva megfogom a hozzám közelebb eső kezét, és gyengéden megszorítom, ezzel jelezve, hogy mellette leszek, és vele fogok veszni, bármi legyen.

- Nem tudom - felelek én is némán, szemeimet ismét lehunyva. Ha szerencsénk van az állott szag elnyomja a mienket, és feladják a keresést. Nem lesz semmi probléma. Nem lesz gyilkosság ma este. Remélem.

- Keress! - halljuk meg a férfi mély, rekedtes hangját, amit hangos csörömpölés követ, miszerint a dög engedelmesen kutat utánunk. Szemeimet kinyitva bambulok magam elé. A mozgásuk hatására gyorsan kattog az agyam, lehetőségeket feldobva a szökésre, de mindet elvetem, mert lehetetlennek bizonyulnak. Egy egész tűrhető folyamat villan be az utolsó pillanatban, de ekkor megpillantjuk a fenevad sötét árnyékát, ami egyre nagyobbra növekszik egészen addig a pillanatig, amíg fölénk nem magasodik, és vicsorogva ránk nem pillant vörös íriszeivel, akkor pedig a szívem kihagy egy ütemet, gyomrom pedig a mellkasomba ugrik görcsös szorításra kényszerítve az izmaim. Hirtelen ötlettől és a kétségbeesettségtől zavaros elmémtől vezérelve ragadom meg új barátnőm kezét, majd állásba rántva a lányt, kezdem ráncigálni a kijárat felé. A váratlan tervem viszont több sebből is vérzik, amit pontosan tudok. A lábaim bizonyos időközönként megadják magukat, így szerencsétlenül bukdácsolok előre, HaEun ledermedt testét is csak vonszolni tudom, a farkas lassan és diadalittasan sétál felénk hátsó mancsain, és, ha ez nem lenne elég, a fiú az ajtóban áll, ezzel megakadályozva a ház elhagyását.

- Adjuk fel! - motyogja a lány elhaltan, mire még idegesebb leszek, és az adrenalintól felpezsdül vérem miatt egy pofonnal díjazom ötletét. Ő reményvesztetten néz rám, majd elmosolyodik - Jó volt megismerni téged - szavaira ismét beharapom alsó ajkamat, és tehetetlenségemben sírni kezdek, egy helyben rángatva őt, de nem tesz semmi, csak várja a kegyetlen és igazságtalan halált.

- Ne add fel, kérlek! - hadarom el egymás után többször remegő hangon a fejemet rázva, de késő, a farkas megragadja HaEun lábát, és rángatni kezdi. Képtelen vagyok bármit tenni, így a kezemet a szám elé emelve sírok fel hangosan, miközben a fejemet hevesen ingatva annyit ismételgetek magamban, hogy nem lehet, ilyen nincs, ez csak egy álom. HaEun fájdalmasan felsikít, és egy váratlan mozdulattal orrba rúgja támadóját, aki felnyüszít a rúgás erőssége miatt.  Így a lánynak van egy kis ideje, hogy felpattanjon, és megragadva a karomat kiugorjon az eleve törött ablakon. A házban a fehér farkas tovább szűköl, ami mellé társul gazdája aggodalmas hangja, ahogyan motyog valamit a kis kedvencének.

- Nem adom fel! - lihegi mellettem a lány, miközben egy vércsepp folyik le orrán, majd a bokor levelére hullik. Pontosan beleugrottunk egy fémkerítés maradványait rejtő bozótba. Az egyik kiélezett vég pedig végigvágta HaEun homlokát, aki szerencsétlenül fejre érkezett az ugrást követően. Nekem csupán a karomat vágta végig, ami bár átkozottul csíp, nem olyan durva, mint a társam fej- és lábsérülése - Fussunk! - nyomja fel magát, majd sántikálva kikanyarodik az udvarból. Én félve visszapillantok, így találkozik tekintetem a már az ajtóban álló fiúéval, akinek íriszei továbbra is vörösen izzanak, de most, mintha néhány árnyalattal sötétebbek lennének.

- Ölj! Gyilkolj! Ne kíméld! - motyogja ezeket a parancsokat, mire a kutya eszeveszett lendülettel kiront az ajtón, és két lábán struccokat is megszégyenítő sebességgel szalad utánunk, miközben két elülső mancsa szinte csak lobog utána. Erre a látványra, kétszeresére tágul a szemem, és szemöldököm ráncolva, a tempómon gyorsítva kanyarodok le HaEun után, aki vánszorogva halad most már mögöttem. Bár tudom, hogy ennek nem lesz jó vége, mint minden kegyetlen, önző ember, én is csak magamra tudok gondolni egészen addig, amíg egy fülsértő visítás meg nem töri a feszült csendet. Riadtan fordulok hátra a lány sikolyát követően, és rohanok abba az irányba.

- Menekülj! - kiabálja rekedten, miközben próbálja kiszabadítani csípőjét az állat állkapcsának szorításából. Hitetlenül megrázom a fejem, és lassan vonszolva magam elindulok felé, de ő felzokogva sikítja tovább, hogy hagyjam ott, hogy mentsem magam. - És még valami, - sír fel a kínzó fájdalmak miatt - szeretem YunSeot. Szerelmes vagyok belé - itt a szörnyeteg egy pillanatra elengedi és átfog a lány nyakára, majd addig szorítja, amíg a lány feje el nem lilul, és... 

Kisebb vívódás után, mivel nem akarom látni a gyilkosság végét megfordulok, és sírva futok tovább, hátrahagyva egy aranyos lányt, aki az utolsó pillanatban is engem védve zavart el onnan, amiért örökre hálás leszek neki. Az pedig, amit utoljára mondott a tudatomba vésődött. Egy hülye kaland miatt meghalt valaki, és valakinek a szíve fog eltörni több ezer darabba. 

Néhány utcával arrébb már nem hallom sikolyait, beállt a kellemetlen, szinte kézzel vágható némaság. Hasamban a görcs egyre erősödik, mikor meg kell állnom, hogy kiadjak magamból mindent. Az első találkozás utáni ideg már hosszú ideje szorítja a gyomromat, így nem bírom tovább tartani magam. Hangosan zokogva rogyok a földre, miután végeztem a hányással.

- Miért? - tépek ki egy fűcsomót, majd dühösen és zavartan messze hajítom - Miért? - sírok egyre hisztérikusabban. Hangom többször megcsuklik, vagy megmagyarázhatatlanul felhangosodik és elvékonyodik. Miért kellett látnom, ahogy valakit, akit épphogy megkedveltem széttépnek? Miért kellett részese legyek ennek az egész szarságnak? - Miért? - törlöm le a könnyeimet, majd összekucorodok a kis kőfal mellett - Miért? - ismétlem már sokadszorra, de már csendesebben. Kérdéseimre viszont senki nem ad választ. Fejemet a felhúzott térdeimen pihentetett kezeimre hajtom, így vörösre mázolva homlokomat a még csordogáló véremmel.

Percekkel később egy nagyot fújtatva nézek fel, és könnyáztatta arcomat az út felé fordítom, ahonnan furcsa hangot hallok, de ekkor rémülten csúszok hátrébb, hogy egy kis kő takarásában legyek, mivel a férfi tart felém a kutyájával. Combjain továbbra is dobolva halad el előttem, majd hirtelen megtorpan. Jobban fókuszálva könnyektől homályosan látó szemeimmel megpillantom barátnőm szőke és vörös tincseit a fenevad szájából kilógni, amitől megint marta az epe a torkomat. Sokkos állapotban nézek fel a fiúra, aki engem figyel, kék szemei pedig varázslatosan, misztikusan csillognak, ahogy végigmérnek, majd ismét összekapcsolja tekintetünket egy kicsit hosszabb pillanatra. Végignyalva ajkait süllyeszti zsebébe kezeit, majd indul el az erdő felé, undorító farkasa pedig hűségesen követi. Engem nem bántott. Vajon miért nem öletett meg, mint HaEunt? A gondolatra ismét könnybe lábadnak szemeim, és halkan, szinte némán pityeregni kezdek.

Hosszú idő után megpillantom az első napsugarakat, amik vakítóan világítják be a falut, amibe mintha hirtelen életet leheltek volna. A sugarakkal együtt megjelent néhány ember is, akik átnézve rajtam sétálnak el előttem és mellettem. Szomorúan nézelődve nyomom fel magam, majd elindulok megkeresni a többieket, hogy elmeséljem nekik, ezt a végzetes találkozást, amit soha nem fogok elfelejteni.